KIKÖTŐ IFJÚSÁGÉPÍTŐ KÖZHASZNÚ EGYESÜLET

Mert értékes vagy!

GYERMEKNEVELÉS – ÖNMAGUNK LEGYŐZÉSE

Két ember döntése során képes az Úr egy új embernek életet adni itt a Földön. Ahogy azonban előbbi kijelentésünk is mutatja, ez az élet Tőle, Belőle van, és Hozzá tartozik. Így a ránk bízott gyermekkel kapcsolatban nem a legjobban fizetett állás, minél becsületesebb jellem, egészség – és még lehetne folytatni a sort – elérése a legfontosabb, hanem hogy az Úrnak neveljük őt. Hogy ismerje Istent, bízzon Benne, tudja, ki ő Krisztusban, és be tudja futni a futását. Ezt a csodálatos feladatot kapta minden szülő. „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.” (Péld. 22,6)

Mit jelent az „önmagunk legyőzése” kifejezés a gyermekneveléssel kapcsolatban? Egyesek szerint azt, hogy a saját magunk esetében lezáratlan, meghiúsult dolgokat most be tudjuk teljesíteni. Ezáltal túl tudunk lépni saját korlátainkon, esetleg hibáinkon – vélik, akik így gondolkodnak. Ezért a legjobb iskolába akarják járatni gyermekeiket, zongorázni és teniszezni taníttatják őket. Hiszen ezek nekik „nem adattak meg”, és azt szeretnék, ha gyerekeiknek több jutna, mint amit ők meg tudtak élni. Ezt jelentené legyőzni önmagunkat? Nem. Az ilyen hozzáállással nem legyőzzük, hanem igazoljuk önmagunkat. S miközben azt hangoztatjuk, hogy mindent gyermekeinkért és az Ő jövőjükért teszünk, valójában rólunk és a mi múltunkról van szó.

Mások szerint a gyermeknevelés azért testesíti meg önmagunk legyőzését, mert „fel kell áldoznunk magunkat a gyerekekért”. Megvalósulhat ez úgy, hogy valaki az egyéb dolgokból a gyermekvállalásba menekül – nem jár közösségbe, nem megy el nyaralni, hiszen „a gyerek érdekében nyugalomra van szükség”. Akár úgy is előállhat ez a helyzet, hogy úgy véli, már túl idős ahhoz, hogy tovább halogassa a „gyerekkérdést”, és a munkáját, karrierjét feláldozva ő is beáll a családosok sorába. „Nincs több kikapcsolódás, munkahelyi előmenetel, önmagamat és vágyaimat feláldozva, vállalom a gyermeknevelés örömteli feladatát. Ez lenne a család lényege? Egyáltalán nem. Ez pusztán menekülési út, félelmekből, megfelelési vágyból vagy egyéb okból meghozott döntés és annak véghezvitele. Hiszen ilyen esetben nem legyőzzük önmagunkat, nem áldozatot hozunk. Az áldozat ugyanis mindig a másikat tartja szem előtt. A fentiekben leírt esetben pedig egy a lényeg: mártírként élvezni az ezzel járó figyelmet, törődést, élethelyzetet. Tudatosan vagy sem, de nem a gyermekért hozza ilyenkor az ember az áldozatot, hanem azért, hogy magából az önfeláldozás, a szeretet mintaképét teremthesse meg, hamis módon meg tudja elégíteni azt a belső vágyát, hogy jót tegyen másért.

Mit jelent hát rovatunk címe? Nézzünk meg néhány Igehelyet, hiszen Isten Igéje igazság, és a téves elgondolások után most már végre azt szeretnénk hallani. Olvassuk el először az első Korinthusi levél 13. fejezetét!

„Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és Önmagát adta értem.”
(Galata 2,19-20)

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, ez legyen a ti józan szolgálatotok. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által…” (Róma 12,1-2)

„Hanem alávetem a testemet és szolgává teszem…” (1Korinthus 9,27)

Legyőzni önmagunkat… igen, az óembert, aki nem képes a szeretetet élni. Az óember, ha nincsen alávetve az újjászületett szellemünknek, soha nem azon munkálkodik, hogy Isten szeretetét fejezze ki, közvetítse a másik ember, a gyermek felé. Jó esetben törekszik az emberi szeretete szerint legjobban szeretni őt, de ez még nagyon kevés. A gyermeknevelés valójában arról szól, hogy a testi valónkat legyőzve, az Úrtól vezetett szellemünk irányítása alatt, életünkkel és szeretetünkkel bemutatjuk, hogy Isten mennyire szereti azt a gyermeket, és milyen csodálatos utat és elhívást készített a számára.

Két ember döntése során képes az Úr egy új embernek életet adni itt a Földön. Ahogy azonban előbbi kijelentésünk is mutatja, ez az élet Tőle, Belőle van, és Hozzá tartozik. Így a ránk bízott gyermekkel kapcsolatban nem a legjobban fizetett állás, minél becsületesebb jellem, egészség – és még lehetne folytatni a sort – elérése a legfontosabb, hanem hogy az Úrnak neveljük őt. Hogy ismerje Istent, bízzon Benne, tudja, ki ő Krisztusban, és be tudja futni a futását. Ezt a csodálatos feladatot kapta minden szülő. „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.” (Péld. 22,6)

Ez nehéz feladatnak hangzik? Az is. Ha pusztán a mi emberi szeretetünkkel akarjuk véghezvinni, nem leszünk sikeresek. De ne feledjük: Istennel semmi sem lehetetlen! Isten maga a szeretet. Ha engedjük, hogy ez az isteni szeretet uralkodjon bennünk és általunk, a legnagyobb kincset adjuk gyermekünknek: az Úrral való közösség örömét, az Ő ismeretét. Ez egész életen át erős alapja lesz saját hitének, az Úrba vetett bizalmának. Hogyan tud bennünk ez a szeretet uralkodni? Az 1 Kor. 9,27 nagyon jól megfogalmazza ezt. Alá kell vetnünk a testünket. Ahogy megtanítjuk gyermekünknek, hogy két alma közül a szebbet adja kistestvérének, nekünk is meg kell tanulnunk, hogy ne a mi hamis és korlátolt emberi szeretetünket adjuk nekik, hanem agapé szeretetet élhessenek meg. Engedjük, hogy a bennünk élő Krisztus és az Ő szeretete élővé váljon mind a mi, mind gyermekeink számára! Nap mint nap tegyük lehetővé, hogy az 1 Korinthus 13 elevenedjék meg családunkban! Akkor nemcsak szóval fogunk szeretni, se nyelvvel – az emberi szeretet eddig terjed -, hanem cselekedettel és valóságosan. (1 János 3,18) Be kell látnunk, hogy egyedül nem megy. Ha tudjuk, hisszük, hogy a tökéletes egészség, az anyagi gyarapodás eléréséhez az Úrra, az Ő szeretetére és hitre van szükségünk, akkor ne játsszunk felelőtlen módra gyermekeinkkel azáltal, hogy saját erőnkből próbáljuk őket nevelni és szeretni! Erről szól az életünk, hogy egyre inkább felismerjük: önmagunknak és a világnak nem ránk, hanem a bennünk élő Krisztusra van szüksége a mindennapokban. A bennünk élő, általunk megnyilvánuló szeretetére, türelmére, emberbe vetett hitére van szükség.

„Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engem; szíve pedig távol van tőlem.” (Máté 15,8) Ez volt mindig az ember baja. Nem kért Istenből, úgy vélte, egyedül is meg tudja csinálni. Azt gondoljuk, jó, hogy imádkozhatunk egy távol élő Istenhez, megoszthatjuk Vele gondjainkat – aztán majd egyedül megoldjuk a problémáinkat, felépítjük életünket. Ez nem igaz! Az ember az Úrral való közösségre teremtetett, hogy vele együtt járva lehessen áldott és áldás. Őbenne tudunk csak igazán szeretni. Őbenne van meg a bölcsességünk, a békességünk, a hitünk természetfeletti ereje – s ezekre mind szükségünk van ahhoz, hogy igazán szülőként élhessünk. Adjuk át valóban mindenünket, életünk minden területét Neki, és engedjük, hogy vezessen. Erről szól a gyermeknevelés.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Az első és legfontosabb dolog: Róma 12,21. „Ne győzettessél le a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd le.” Először építsd fel magad az Igével, akkor tudsz elfordulni a helytelen utaktól. Természetes, hogy vannak emberi gyengeségeink, hibáink. De ne ragadjunk le a természetesnél! A természetfelettit építsük magunkba, hogy utána az tudjon megnyilvánulni általunk! Minden saját magunknál kezdődik tehát. Nem ott, hogy milyen szülő vagyok, hanem ott, hogy mennyit engedek magamban az Úrból megtestesülni. Mennyire élem meg, hiszem el, hogy én magam ki vagyok Őbenne? Ha annak igazságával, hogy kik vagyunk én Őbenne, milyen az Ő szeretete bennünk, betöltekezünk, erről kijelentést veszünk, akkor tudjuk abban a kicsi emberkében is ugyanezt kiépíteni. Ne az legyen a célunk, hogy levetkőzzük az óembert és tulajdonságait! A célunk az legyen, hoyg felöltözzük az új embert, aki képes alávetni a testi óemberünket! Mint minden, a gyermeknevelés is itt kezdődik. Építsük magunkba az Igét, elmélkedjünk rajta, valljuk meg az életünk felett! Aztán pedig élvezzük, ahogy az Igéből kapott kijelentés szabaddá tesz minket, és felszabadít, hogy igazán szeressünk és neveljünk.

Ez egy folyamatos feladat. Ahogy Pál fogalmazott: alá kell vetni az emberi valónkat, és alávetettségben is kell tartani. Nézzünk meg végül egy-két gyakorlati tanácsot is, konkrétan a gyermekneveléssel kapcsolatban!

1. A bennünket ért feszültséget ne rajta vezessük le, ne gyermekünkkel veszekedjünk! Ilyen téren is le kell tudni győzni önmagunkat. Igazán értékes győzelem ez, hiszen nemcsak mi leszünk győztesek, hanem gyermekünket is erre tanítjuk, ezt adjuk át neki. Győzteseknél is többek vagyunk Őáltala!

2. Ne legyünk szeszélyesek! Nem irányíthatnak bennünket oly módon az érzelmeink, körülményeink, hogy egyik pillanatban rajongunk gyermekünkért, a következőben pedig szinte gyűlöljük őt és viselkedését. Nem járhatunk test szerint, az érzéseink szerint! A szellemünknek kell uralmat vennie a viselkedésünk felett is. Hatalmas kincs lesz ez gyermekünk számára, és a szeszélyes szeretet kiváltotta bizonytalanságtól, betöltetlen szeretetéhségtől és félelemtől mind megóvjuk őt ezáltal.

3. Higgyünk benne! Akkor is, ha felesel! Akkor is, ha kedvetlenül teszi, amit kérünk. Akkor is, ha nem olyan jegyeket látunk az ellenőrzőben, mint amiknek ott kellene lenniük. Az Úr hit bennünk már akkor, amikor erre nem szolgáltunk rá (Róma 5,5-10). Ő a hit Istene. Mi is hit által vagyunk csak képesek bármit is előhozni, igaz az ez a gyermekünk esetében is. Gyerekszolgálóként elmondhatom, hogy a legnagyobb hatással egy egyszerű kijelentése volt rám az Úrnak: „Én hiszek bennük, és elvárom, hogy te is így tegyél”. Az Úr hisz a gyermekedben. Úgy látja őt, akivé Őbenne válik. És azt várja tőlünk, hogy ebben a társai, partnerei legyünk, és közösen teremjük meg a gyümölcsöt a gyermekek életében. S ne feledjük, Ő ugyanígy hisz bennünk is, hogy ezt képesek vagyunk megtenni – Őbenne és Általa. Ámen.

Hozzászólások

Hozzászólások

Author: Pintér Zsolt